Nekem személy szerint nagyon nehéz az idő múlásával kibékülnöm, és azzal, hogy nem lehet minden olyan mint régen. A változásokat nehezen bírom, és nagyon magamba tud fordítani a tény, hogy semmi sem ugyanolyan, mint egy adott pillanatban.
top of page
Ha látni szeretnéd a működést, ugorj az élő webhelyre!
Kinek mi az, amin a legnehezebb lelkileg túllépni?
Kinek mi az, amin a legnehezebb lelkileg túllépni?
47 hozzászólás
Comments (47)
bottom of page
Anyukám azt mondta hogy nehogy azt hidjem, hogy engem választana ha választania kéne nevelőapám és köztem. Én voltam a világ legrosszabb gyereke a szemében amit a mai napig hallgatok (sose buktam, nem cigiztem, nem ittam, nem buliztam, semmi tényleg). Mai napig kihat a mindennapjaimra, pedig 17 évesen elköltöztem tőlük.
Anyám, hogy azt hallgatam gyereknek, hogy te csak véletlen vagy ki szakadt a gumi, egyedül fogsz meghalni, mindig is sajnáltam a meg nem született gyerekeid de lám jó anya vagy, ezt így az első gyerekem születése után bökte oda nekem, és ez egy nagyon hosszú lista kis része.
Megerőszakoltak.
Ez kihatással van az ismerkedési szokásaimra, arra, hogy a rosszat feltetelezem mindenkiről az életemben, aki új. Jártam szakembernék, akivel annyit sikerült elérni, hogy már nem magamat okolom.
Anyukámon kívül mindenhol hülyének gondoltak, óvónők, gyógypedagógusok, azt mondták sosem fogom letenni a 8 általános osztályt. Anyum minden követ megmozgatott, kaptam egy esélyt, IQ tesztet írhattam, amely alapján egy nagyon erős iskolába felvettek. Érettségim, 4 szakmám van, de még mindig hülyének érzem magam, ezért folyton hibázok és mindig a legrosszabb értékelést érem el.
Gyerekkoromban sokat bántalmaztak fizikailag, illetve lelkileg is az iskolában. Az otthonnak a biztonságot kellett volna nyújtania, de ehelyett a folyamatos lelki terror ment. Internetes barátaim voltak csak, akik szép lassan kikoptak mellőlem, 1-2 ha találkoztam velük. Az evésbe menekültem, ami miatt elhíztam, így még több megaláztatás ért az iskolában, és a rokonok körében egyaránt. Középiskola elejére anorexiás lettem, évekig küzdöttem vele. Volt egy pont, ahol úgy éreztem nem megy tovább, összezuhantam lelkileg teljesen, így megpróbáltam öngyilkos lenni. az ezt követő hónapok kiestek szinte teljesen, néhány kórházi pillanatra emlékszem, és hogy egy ideig ismerősömnél laktam, mert szerető édesanyám kedvesen hozzámvágta a mai napig számomra egyik legfájóbb mondatot "nem érdekel hol, de máshol pusztulj éhen, itt nincs helyed." azóta több év is eltelt, de úgy érzem képtelen vagyok megbocsáltani neki.
Valahogy sikerült olyan családba születnem ahol sose szerettek. Bármit tettem mindig máshoz hasonlítgattak, sose voltam elég jó és mindig én voltam az akit szégyelt a csalàd. Emellett megvolt tiltva baràtaim legyenek, ha pedig rossz napja volt anyàmnak lelkiterror mellett random pofont kaptam.( Egyszer azért mert ő menstruált és zavarta hogy feltettem egy kérdést) Apukám alkesz volt előttem verte régen anyámat, aki mindig kérte védjem meg. Ha pedig megtettem másnap én voltam a hibás aki miatt meglett verve.
Amikor felnőtt lettem, elkezdték előadni beteg vagyok és amiket làttam sose történtek meg, szimplán beképzelem a figyelemért.
Ahogy elkezdtek önálló döntéseim lenni az életet illetően, mindig rossz voltam és rosszat tettem anyám szemében.
Laktózérzékeny vagyok, sose érdekelte. Magamnak kellett gyerekként rájönnöm. Emellett dióra allergiás, mégis mindig direkt diósan készítette a süteményeket.
Csinált nevemre tartozást amit utàna előadott én hibám mert nem teszem azt amit ő akar.
Ez volt az utolsó a sok tette mellett, végleg megszüntettem a kapcsolatot vele.(apán elhagyta évekkel ezelőtt, meg meglopta a picsàba őt, de ő vele de beszéltem már egy pár éve mert annyira elitta agyát beképzel dolgokat)
Ezeken nehéz lelkileg túl tennem magam, mivel mai napig ezek miatt mint ember félek baràtkozni, félek hogy jó vagyok-e és automatikusan mindig megkèrdőjelezem minden tettem. Mivel mindig mindenkihez kevès voltam anyám szerint(rendesen boldog volt ha dobtak engem exeim, hiszen én vagyok a szar) nem tudom elhinni hogy a jegyesem tényleg megfelelőnek tart-e
De talán ami a legjobban fájt, sokáig zaklattak a social median, utána amikor elengedtek végre…
Elkezdtek úgy tenni…mintha én sose léteztem volna.
Talàn ez jobb is, viszont elég szar érzés 25 éven àt olyan ember szeretetére vágytam aki magán és az elképzelt világába illő embereken kívül nem tud szeretni senkit.
Sors fintora alkoholista apám van én pedig nem ihatok alkoholt.
Én azon nem tudok túllépni, hogy amikor gyerek voltam akkor minden sokkal szebb volt, egy nap olyan hosszú volt mint most egy hét, a legrosszabb minőségű kajának is jó íze volt, a tavasz, a cserebogarak, télen hideg volt és hó mégsem fáztunk, nyáron egész nap a napon voltunk mégsem lett semmi bajunk
Apám világéleteben egy bántalmazó, idegbeteg ember volt de sose anyámon töltötte le ezt a feszültséget hanem a gyerekeken. Egyszer haza értem iskolából én és tesóm de amint be léptem az ajtón apám azt se várta meg hogy akár a táskámat le vegyem a hajamnál fogva cibált a földön, közbe rugdalt ütött ahol ért engem. Félig meddig már eszméletlen is lehettem, de anyám nézésére meg amit mondott apámnak arra még több mint 10 év után is emlékszem "Ne az arcát üsd, mert arra gyanakodnak" amíg élek ezt sose felejtem el. Amint 18 éves lettem menekültem amerre láttam és vissza se néztem
Éjszaka apáék ismét veszekedtek, kb 6-7 éves voltam. Mikor apa kiment abból a szobából, anya gyorsan bejött és suttogva elköszönt hogy mennyire szeret engem és a bátyám is, mondjam meg majd neki is, mert reggelre ő már valószínűleg nem fog élni. Azt mondta, bármit hallok, ne menjek ki a szobából. Nagyon sírtam, és kérte hogy ne, mert az is baj volt amikor sírtam régen.
7-8 éves voltam, mikor "apám" vett egy új kézi fűrész készletet. Nagy veszekedés/verekedés vette kezdetét, és tudtam hogy el kell dugnom a fűrészt, nehogy megtalálja és esetleg használja.
Alig voltam 2.osztályos, de tudtam hogy mi történhet...
27 éves vagyok, és van egy kislányom. A gyerek apjával házasok vagyunk, de nem szeretem már, és nem tudunk el válni, mert a Férjem anyja mindent megtenne hogy megkeseritse az életünket, és emiatt bántaná is a gyermekem.
Viszont így egy sz.r házasságban vagyok fiatalon, és el rohan az idő, félek hogy milyen példát mutatok így a gyermekemnek.
20 éves koromban kiderült, hogy szívbeteg vagyok. Előtte rendszeresen jártam edzeni, sokat buliztunk a haverokkal. Majd egyik napról a másikra le kellett mondanom ezekről. Rengeteg barátnak hitt ember elfordult tőlem, mondván megváltoztam. És sajnos tényleg így van...teljesen megváltozott a személyiségem. Sosem lesz már olyan mint régen, de nagyon hiányzik. Most 28 vagyok.
15 éves vagyok a szüleim együtt vannak 25 éve, egyik nap anyukám telefonjába találtam egy olyan üzenetet hogy:
-xy: mikor tudunk hancúrozni?
-anya:most nem tudok írni mert itt a férjem
De olyanok is voltak hogy olyan szivesen kinyalnálak meg stb
Ezek akkor már 3 éves üzenetek voltak, azóta nem láttam hogy írtak volna bàrmit is
Eközbe anyam mindig apam ócsájolja hogy így apa úgy apa nem szeret meg stb, hogy ő ártatlan apa meg *****
Azóta sem tudom ezt a dolgot felfogni pedig lassan 1éve volt, nyílván nem mondtam el senkinek perdig van két bőven felnőtt testvérem, nagyon nyomja a szívemet de nem szeretném hogy elváljanak.
2022 karácsonyán voltunk lent a nagyszüleimnél abban az évben utoljára. Ők vidéken élnek, én a párommal Budapesten,kb 200 km-e tőlük. 2023 február elején jött a hír, hogy nagypapám hirtelen meghalt. Akkor már másfél hónapja nem voltunk náluk, pedig havonta egyszer minimum elmegyünk hozzájuk. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, sosem fogok túllépni rajta, hogy halasztottuk az utazást és nem mentünk januárban, mielőtt megtörtént volna a tragédia
Hogy haszontalanná váltam.
Apukám halálán 2022 július óta nem tudok túllépni. Ezzel együtt előjött bennem a felnőtté válással szemben is egy negatív érzés.
Az életen xd
11 voltam amikor anyukám elmondta, hogy megvolt az időpontja terhességmegszakításra (velem) , de félt elmenni
24 vagyok, és "apám" jövő hónapban házasodik egy thai lánnyal, aki egyidős velem.. Meghalok a szégyentől
Az első komolya kapcsolatomon nem tudtam: Hosszú hónapokat töltöttünk együtt, úgy tünt minden tökéletes, ő is ezt mutatta, majd egyszer csak kilettem rakva mint ahogy a macskat szoktak.. Majd abban egyeztünk meg, hogy maradjunk barátok, azonban 6 hónap után, megmondtam hogy még mindig hiányzik, és többször próbáltam kiontani az életem, majd kaptam egy olyat, hogy nem süllyedhetek le erre a szintre, hogy így szerezzem vissza, holott csak segítséget szerettem volna kérni..
Nem is az,hogy nehéz túllépni rajta, hanem mindig elgondolkodok "mi lett volna, ha". Egy "haverral" a kezdetektől fogva jól elvoltunk, mindenki látta,hogy bejövök neki, én meg elvoltam a társaságában. Egyszer nagy lelkibajaink között kicsit összemelegedtünk, de nem feküdtünk le, elfojtottam a tüzet. Egyik este is azt álmodtam,hogy újra van hozzá lehetőségem, de akkor se tettem meg. Közel 2 éve vagyok együtt jelenlegi barátommal, az utóbbi álmomban is azért tagadtam meg, mert tudtam,hogy kapcsolatban vagyok. Lelkileg abban zavar,hogy barátom mellett is eszembe jut,hogy mi lett volna ha... Talán ez az érzés rosszabb,mint ha megtettük volna.